Szerek és szertelenségek

A különbözõ betegségek gyógyítására ajánlott szerek száma felbecsülhetetlen. Közülük sokat gondos, sokszor évekre elhúzódó laboratóriumi és klinikai vizsgálatok nyomán engedélyeznek, másokat viszont csak gyógyhatású szerként lehet forgalomba hozni, és még ezeken kívül is számos, a hirdetések alapján csodálatos hatású szert árulnak.

Minél félelmetesebb egy betegség, és minél nehezebben találnak a rendszeres kutatások révén egyre hatásosabb szereket leküzdésükhöz, annál inkább bukkannak fel a különbözõ csodaszerek. A legtöbb kétes hatású szert a nagyon súlyos, olykor helytelenül, de célzatosan gyógyíthatatlannak mondott betegségek, elsõsorban a rák, vagy a nagyon kellemetlen tünetekkel járó és nagyon sokakat érintõ (például az ízületi gyulladásos) betegségek gyógyítására ajánlják. A legkézenfekvõbb gyanú e szerek hatásosságát illetõen éppen nagy számukból következik. Az interneten hozzáférhetõ forrás közel félszáz nem konvencionális rákgyógyszert ismertet, melyek közül valójában egyik sem hatásos. A felsorolásban nem szerepel egy hazai fejlesztésû szer sem, pedig Magyarországon az elmúlt néhány évtized során fél tucat csodaszert találtak fel a rák gyógyítására. Sajnos ezek esetében is érvényes az, hogy a „köszönõlevelek ezrei" semmit sem bizonyítanak. Ha fellapozunk egy múlt század eleji Tolnai Világlapját, akkor tucatszámra találunk hirdetéseket, melyek a felülmúlhatatlan kebelnövesztõ, hajnövesztõ, szõrvesztõ és hasonló szereket reklámozzák köszönõlevelek ezreire hivatkozva. A rémületes betegség kínjaitól való megszabadulás reménye, és a szépség utáni vágyakozás egyaránt a hiszékenység legfõbb forrása.

Közel kétszáz éve írta egy ismeretlen angol szerzõ a rákgyógyítás sarlatánjairól, hogy „a hiszékenység, a szellemnek ez a betegsége, még gyógyíthatatlanabb, mint a rák". Nem könnyû az olyanfajta, a harmincas években betiltott hirdetéseknek ellenállni, mint amelyikben bizonyos Dr. Chamlee 1000 dollárt kínál azoknak, akiknél sikertelennek bizonyult a rákgyógyító szere, mely „minden tumort egyformán gyógyít, nem alkalmaz röntgensugarat vagy más egyéb svindlit". Az elemzés kimutatta, hogy a csodaszer egy csendes-óceáni szigeten fellelhetõ cserjébõl készült, alkoholt, vizet, szacharint és (szerencsére csak kis mennyiségben) sztrichnint tartalmazott. Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy vélem, senki nem gyógyult meg, senki sem kapott Dr. Chamleetõl egy centet sem, de az élelmes sarlatánnak volt mit a tejbe aprítania.

A következõkben ismertetett, és elsõsorban az Egyesült Államokban alkalmazott szerekkel kapcsolatban Fishbein és Janssen közleményeire, Moss6 könyvére, az amerikai kongresszus számára készített elemzésre és a már említett internetes forrásra támaszkodom. A hazai csodaszerekkel kapcsolatban idézni fogok néhány eredeti közleményt is. Ez az ismertetés egyébként nagyon hézagos, mert például Moss idézett könyve 58, az internetes forrás 47 hatástalan szert, illetve módszert sorol fel.

Dr. William F. Koch „szintetikus antitoxinja" nem volt ártalmas, hiszen a glioxilsav rendkívül híg vizes oldatát, lényegében desztillált vizet injekciózott betegeibe a múlt század húszas éveiben. A szer ára sem hatóanyagának költségével, sem pedig hatásosságával nem volt arányban, ampullánként 25 dollárt kért érte, amikor a dollár legalább a tízszeresét érte a mainak. Elmélete szerint egyébként a rákot a szifilisz kórokozójához hasonló Spirocheta faj okozza. Nemcsak maga foglalkozott a betegeivel, hanem orvosoknak is árusította készítményét, ampullánként 100 dollárért. Fénykorában 40 000 dollárt keresett naponta. így azután, amikor 1946-ban második törvényszéki tárgyalása során megbetegedett és Brazíliába szökött, volt mibõl tengetnie életét.

Lester Tilton a húszas években alapította meg laboratóriumát, melyben egy cinktartalmú maró hatású folyadékkal kezelt rákos és tuberkulotikus betegeket. Nem volt semmiféle orvosi vagy gyógyszerészi képesítése, de szerzett néhány gazdag támogatót. Majd tízéves mûködés után ítélték el ötévi fegyházbüntetésre. Harry M. Hoxseynek már az apja és nagyapja is rákgyógyító volt. Egy gyermekkori megfigyelés szolgált saját szere kidolgozásának alapjául: nagyapja lovának lábán volt egy rákos daganat. Egyszer a ló ott legelt, ahol más fûfélék voltak, mint a többi helyen, és kisvártatva meggyógyult. Ebbõl kiindulva dolgozott ki Hoxsey egy bonyolult növényi keveréket, amellyel 15 éven keresztül kóklerkedett.

A Laetrile minden bizonnyal a legtöbbet vitatott, és az amerikai társadalmat hosszú éveken keresztül foglakoztató szer volt. Mára már elültek az izgalmak, egyértelmûvé vált, hogy a szer nem gyógyít, sõt - kötöttcianid-tartalma miatt-mérgezõ hatású. Ez azonban nem jelenti azt, hogyne használnák változatlanul lelkiismeretlen sarlatánok. A Laetrile elõállítását a különbözõ csonthéjas gyümölcsök magvából nyerhetõ cianidtartal-mú glikozidból, az amigdalinból idõsebb és fiatalabb Ernst T. Krebs -apa és fia - szabadalmaztatta. (A Krebs igazán jó név rákkutatók számára!) Mivel az elõállítás nehézségekbe ütközött, egyszerûen az amigdalint hozták forgalomba rákellenes szerként, de hol Laetrile-nek, hol pedig B17. vitaminnak nevezték. (Ez külön megtévesztés, ilyen vitamin nem létezik.) Az amigdalin rákellenes hatásának mechanizmusa igen egyszerû: az egészséges sejtekben az amigdalin cianidját egy a rodanáz nevû enzim ártalmatlan tiocianáttá alakítja, a rákos sejtekben lévõ béta-glükoronidáz enzim hatására cianid szabadul fel: a rákos sejtek szinte öngyilkosságot követnek el. Sajnos nincs így. Ez a biokémiai megfontolás teljesen légbõl kapott. Az ellenõrzõ kísérletek sem a gyógyító, sem pedig a megelõzõ hatást nem igazolták. A Laetrile-t az USA-ban nem engedélyezték. A kétségbeesett és még mindig reménykedõ betegek kénytelenek Ernesto Contreras mexikói klinikájára menni, ahol 1500-2500 dollárt kérnek egy semmit sem érõ kezelésért. Noha minden megbízható adat a Laetrile hatástalanságát bizonyítja, sokan vélekednek úgy az effelõl kétséget nem táplálók közül is, hogy az adott helyzetben szerencsésebb lenne a forgalmazás engedélyezése. A félrevezetett és reményvesztett betegek ugyanis így a feketepiacon sokkal borsosabb árért jutnak hozzá a készítményhez. Meg kell azonban fontolnunk, hogy a Laetrile nem veszélytelen, hiszen cianidot tartalmaz, amely a szervezetben felszabadulva mérgezést, esetleg halált is okozhat. Petersen és Markié tanulmánya9 alaposan elemzi a Laetrile-vita politikai és társadalmi vonatkozásait.

Krebiozen. Ennek a szernek, illetve alkalmazásának szinte áttekinthetetlenül bonyolult a története. Két jugoszláv állampolgárságú menekült, Dr. Marko Durovic jogász és Dr. Stevan Durovic orvos 1944-ben Buenos Airesben alapította meg a Duga nevû társaságot különleges gyógyszerek elõállítására. Elsõ szerük a Kositerin nevû, a magas vérnyomás kezelésére javallt fehér por volt. 1949 márciusában Stevan Durovic az USA-ba látogatott. Augusztusban találkozott Dr. Andrew C. Ivyvel, a University of Chicago nagy tekintélyû élettanprofesszorával, akinek elmondta, hogy kidolgoztak egy Krebiozen nevû rákellenes szert. Ivy élénken érdeklõdött a szer iránt, és kísérletezett is vele. Az 1956-ban közölt eredmények szerint a Krebiozen a szervezetet egy rákellenes szer termelésére serkenti. Több társaság is alakult a kísérletek támogatására, illetve gyógyszerként való bevezetésére. Az egyik ilyen társaság vezetõje Gloria Swanson, az egykori neves filmsztár volt. A különbözõ ellenõrzött körülmények között végzett vizsgálatok szerint azonban a szer teljesen hatástalan volt. Ez nem is meglepõ, ha figyelembe vesszük, hogy az elemzések szerint a Krebiozen csak ásványolajat, amilalkoholt és egy kreatinszármazékot tartalmaz. Miközben a tudományos viták zajlottak, a Durovic testvérek kétmillió dollárt mentettek át külföldi bankokba. A legnagyobb rejtélyt Ivy jelenti, akit sem a széles körû vizsgálatok negatív eredményei, sem pedig a Durovic testvérek üzelmei nem rendítették meg, továbbra is rendületlenül hitt a szerben.

Essiac. Az észak-amerikai indiánok használta teafüvekbõl állította elõ, és nevének megfordításával nevezte el René Caisse, egy kanadai ápolónõ. A készítmény nem ártalmas, de nem is gyógyhatású. Jelenleg is forgalmazza egy kanadai cég.

Cancell/Enteleev. Az anyagot isteni sugallatra állította elõ James V. Sheridan, egy amerikai vegyész. Közönséges, egyszerû vegyületeket tartalmaz, melyek - a feltaláló szerint - oly módon befolyásolják a sejtek elektromos sajátságait, hogy megfosztják a rákos sejteket az energia felvételének lehetõségétõl. Vigyázni kell azonban, mert a cukor fogyasztása megakadályozza hatásának kifejtésében.

DMSO. A dimetil-szulfoxid valóban rendkívül érdekes, egyszerû vegyület. Tulajdonságai különlegesek, melyek egyrészt azzal függenek össze, hogy a vízzel minden arányban elegyedik, és a legkülönbözõbb oldott anyagoknak a bõrön való áthatolását nagyon megkönnyíti. 1963-ban közölte Dr. Stanley Jacob amerikai orvos, hogy az ízületi gyulladásban szenvedõk kezelésére eredményesen alkalmazható a DMSO. Késõbb arra utaló tapasztalatokat is szereztek, hogy a DMSO elõnyösen használható bizonyos rákellenes szerek hatásának fokozására. Több más betegség esetén, mint például a Down-kór, is gyógyító hatását észlelték. Sajnos az adatok ellentmondóak, kellemetlen mellékhatása, hogy fogyasztása következtében az emberi lehellet fokhagymaszagúvá válik, és - engedtessék meg egy rosszmájú megjegyzés - nagyon olcsó volta nem kedvez a gyárak érdeklõdésének.

C-vitamin. A vitaminokra az is jellemzõ, hogy nincs kellemetlen hatásuk, ha a szervezet számára szükséges mennyiségnek akár a többszörösét fogyasztják. Kialakult az ún. ortomolekuláris gyógyítás, mely egyes vitaminokat igen nagy mennyiségben, a szükséges mennyiség akár többszázsorosát alkalmazva több betegség sikeres gyógyítását oldotta meg. Az adatok azonban ellentmondóak, illetve a független vizsgálatok nem erõsítették meg az elsõ, a felfedezõk-találta eredményeket. Linus Pauling, a kétszeres Nobel-díjas amerikai kémikus, a XX. század kémiájának egyik legnagyobb alakja, javasolta a C-vitamin megadózisa fogyasztásának segítségével az influenza és a rák gyógyítását. Márcsak Pauling rendkívüli tekintélye miatt is sok alapos klinikai vizsgálatot végeztek, de ezek sajnos negatív eredményt hoztak. Sõt az is kiderült, hogy ilyen nagy dózisok esetén már káros hatások is jelentkeznek.

Hazánkban az elmúlt évtizedek során több rákellenes szert fedeztek fel, melyekhez természetesen nagy reményeket fûztek. Az ötvenes évek elején nagyon népszerû volt a Vajda-csepp, amely lényegében a formaldehid nem jól definiált származéka volt. A szer egyébként, természeténél fogva tényleg hatásos, de sajnos egyaránt pusztítja az egészséges és a rákos sejteket.

A hetvenes években a Béres-cseppekhez fûztek nagy reményeket, csodálatos gyógyulásokról írtak. Azóta a szer a helyére került: alkalmas az egészséges életmûködéshez szükséges, és a táplálékokból esetleg hiányzó átmenetifém-ionok pótlására. Azért írom, hogy az esetleg hiányzó, mert ha a mezõgazdasági mûvelés során nem pótolják megfelelõ természetes, vagy mûtrágyázással a talajban lévõ és a növények által felvett átmenetifém-ionokat, akkor a szokásos táplálékkal valóban nem jutunk elegendõ mennyiségben a nyomelemekhez.

Bonyolult a története a Kovács Ádám feltalálta és Celladamnak nevezett szernek. A kémiailag sokáig nem jellemzett, de ma már ismert összetételû anyagnak kétségkívül vannak biológiai hatásai, de rákellenes hatása a számos orvosi és klinikai vizsgálat ellenére sem bizonyított. Itt a helyzetet kissé nehezíti, hogy Kovács Ádám egy olyan diagnosztikai eljárást is felfedezett, amivel - szerinte - évekkel, esetleg évtizedekkel a betegség tüneteinek megjelenése elõtt ki lehet mutatni a rákot. Persze a szer éppen az ilyen korai stádiumban hatásos igazán!

Néhány éve jelentkezett egy új felfedezés, nevezetesen a deutériumban szegény víz rákgyógyító hatása. Somlyai Gábor doktor és munkatársai kimutatták, hogy a különbözõ élõ szervezetek mûködése jelentõsen megváltozik, ha az általuk fogyasztott víz deutériumtartalmát csökkentik. A természetes vizek deutériumtartalma kb. 150 ppm, azaz egy liter vízben mintegy 0,15 g deutérium van. Ha azt lényegesen csökkentik, akkor a vizsgálatok szerint az egészséges sejtek mûködése nem változik, de a rákos sejtek elpusztulnak. Bár nem nagyon valószínû, hogy az ilyen kis koncentrációban lévõ nehezebb hidrogénizotóp lényeges hatást gyakorolna a sejtek mûködésére, ezt kizárni természetesen nem lehet. Arra vonatkozóan már régen szereztek kísérletes tapasztalatokat, hogy a nehézvíz ártalmas. Az azonban minden eddigi tapasztalattal és ésszerû megfontolással ellentétes, hogy a csökkentett deutérium-tartalmú víz (90-100 ppm deutériumtartalom) fogyasztása bármilyen fiziológiai következménnyel járna. Könnyen kiszámítható, hogy egy 70 kg súlyú embernek napi 1 liter deutériumban szegény víz fogyasztása esetén, évekig kellene kizárólag ezt kortyolgatnia valamelyes deutériumkoncentráció-csökkenés elérésére, de még ez sem lenne elég, hiszen a szervezetbe a hidrogén és a deutérium az eredeti arányban a táplálékkal is bekerül. Bár számos anekdotikus esetet ismerünk, tudomásom szerint nincs megbízható független klinikai bizonyítéka a csökkentett deutérium-tartalmú, ún. Dd (Deuterium depleted) víz fogyasztása hatásának.

Vizeletterápia. Õsi gyógymód, egyaránt fellelhetõ a kínai és az indiai kultúrában, mostanában Európában és Amerikában is széliében hirdetett eljárás. Több változata ismert. Az egyik a saját vizelet felhasználása, a másik, elsõsorban Indiában, a tehénhúgy alkalmazása. Egyes elõírások a hígítás nélküli, mások a hígított vizeletet javasolják. Az biztos, hogy szinte univerzális gyógyszer: egyaránt jó a bõrbetegségek, az AIDS, a rák, az asztma, a magas vérnyomás stb. gyógyítására. Az érdeklõdõk az interneten bõségesen találnak sok lelkes és néhány kritikai ismertetést.

Forrás:  http://www.ezotop.hu/egeszseg-betegseg/temak/termeszetgyogyaszat/item/128-az-alternat%C3%ADv-gy%C3%B3gy%C3%A1szat