Mit tehet, ha kiderül, hogy rákos? Kétségbeesés, félelem, harag, összeomlás – ezek a leggyakoribb reakciók, ha valaki megtudja, daganatos beteg. A rákos elváltozással küzdők száma folyamatosan nő, s a kórral nem csak testileg, hanem lelkileg is meg kell küzdeni. A család, a barátok támogatása sokat jelent a nehéz helyzetben, de a szakértő segítsége is épp ilyen fontos lehet.

„Teljesen természetes az a reakció, ha valaki a rossz hír hallatán elesetté válik, úgy érzi, minden összeomlott körülötte. Az viszont feltűnő lelki tünet, amikor a beteg szinte egyáltalán nem reagál arra, hogy komoly kórt diagnosztizáltak nála” – magyarázza Riskó Ágnes, klinikai szakpszichológus, akinek tapasztalatai szerint főleg a férfiakra jellemző ez utóbbi magatartás. Az erősebb nem képviselői – zömmel – egy ilyen nehéz helyzetben is fegyelmezettek akarnak maradni, a gyerekkorukban beléjük nevelt kontroll – „nem fáj, katonadolog” – meggátolja őket érzéseik kimutatásában. Így gyakran visszahúzódóvá válnak, nem beszélnek a helyzetről, pedig a ki nem mondott szavak vegetatív zavarokhoz, pszichoszomatikus tünetek kialakulásához, illetve a kezeléseket kísérő mellékhatások felerősödéséhez vezethetnek, tovább rontva a beteg testi-lelki állapotát. A nők ilyen szempontból is sokkal nyitottabbak: tudnak és mernek is beszélni a bajukról, s ez már önmagában is sokat segíthet - véli a szakember.  

„A rossz hír – normális esetben – azonnal tudatosul a betegben, de még 6-8 hétig a diagnózis megismerése után kisebb-nagyobb lelki krízisbe kerülhet az érintett és a környezete is" - vázolja a klinikai szakpszichológus a betegség elfogadásának szakaszait. Kedvező esetben a hullámvölgyek után nagyjából rendeződik a beteg lelkiállapota, visszanyeri ítélő- és döntőképességét és a realitásnak megfelelően látja a helyzetét: részt vesz a daganatos kórral összefüggő vizsgálatokban, majd visszailleszkedik a hétköznapi tennivalókba.

Előfordul, hogy valaki nem tudja elfogadni a betegségét, visszautasítja a tényeket: ilyenkor nagyon nehéz helyzet alakulhat ki, hiszen nem történnek meg a szükséges beavatkozások, így a daganat fejlődésének semmi nem áll az útjába. A betegséget tagadók pszichológiai kivizsgálást és ennek alapján lelki segítséget igényelnek. Ennek hiányában könnyen megtörténhet, hogy a beteg olyan csoda-doktorok, kuruzslók kezébe kerül, akik biztos sikert ígérnek. Még az is előfordulhat – ezt nevezik placebo-hatásnak – , hogy valóban történik némi átmeneti javulás, ám ez csak rövid ideig tart. Mire ezek a betegek végre elkerülnek az onkológiai rendelésekre, néha már valóban menthetetlenek” – figyelmezet a lélekgyógyász azt is hozzátéve, hogy a kezelő számára is nagyon fájdalmas ezekkel a betegekkel való (sokszor sikertelen) pszichológiai foglalkozás.   

Ám tévedés azt hinni, hogy minden betegnek és hozzátartozónak szüksége van pszichológusra, tanácsadásra, vagy pszichoterápiára. Az életkoruknak megfelelően érett személyiségű, megfelelő emberi kapcsolatokkal bíró páciensek, az orvosok, a hozzátartozók segítségével alkalmazkodnak a váratlanul kialakult, fizikailag és anyagilag egyaránt megterhelő helyzethez. Az onkológiai betegek körülbelül negyede azonban nagyon nehéz élethelyzetben van, amikor értesül a betegségéről: várandós, kisgyermeke van, időskorú, vagy teljesen egyedül él. Nekik fokozott figyelmet és érzelmi támogatást kell kapniuk.

A betegek további 25 százaléka már jóval a daganatos betegségük diagnosztizálása előtt is pszichiátriai/pszichológiai tünetektől szenvedett: ez a csoport a kezelés egész időtartama alatt klinikai szakpszichológus, és/vagy pszichiáter által megtervezett kezelést igényel. Riskó azt is elmondja, hogy egyre több betegnek nincs közeli hozzátartozója, aminek sokféle oka lehet: válás, haláleset, vagy a ma oly divatos szingli-életforma, de az is, hogy bár van családja, nem törődnek vele.

Ötvenes évei elején járó interjúalanyunk meséli, hogy neki a bajban is támasza volt a férje és a gyerekkori barátnője, így a melldaganatának tényét aránylag könnyen elfogadta, pontosan járt a kezelésekre, minden előírást betartott. „A nehezebb időszakokban azért gyakran úgy éreztem, minden hiábavaló, nem segít semmi, meghalok. Annak ellenére, hogy a betegségemről a munkahelyemen is tudtak és támogattak, sokszor kívülállónak éreztem magam. Furcsa kettősség volt bennem: jó volt közösségben lenni, részt venni a mindennapi életben, de gyakran előfordult velem, hogy még ilyenkor is az elmúlás gondolata foglalkoztatott” - osztja meg velünk korábbi tapasztalatait beszélgetőtársunk. 

Krónikus, nem halálos

Ahogy Riskó Ágnes mondja, a halálfélelem az egyik legáltalánosabb érzés az onkológiai betegeknél. S ez mindaddig így lesz, amíg széles körben nem beszélünk őszintén és hitelesen a rákról, amelynek rossz híre még mindig nagyon erős. Mivel még mindig sokan titkolják, ha megbetegszenek, így annak sem megy igazán híre, ha valaki tünetmentessé válik, majd meggyógyul. Nem terjedt el eléggé a köztudatban, hogy ma már a rákbetegség krónikus lefolyásúnak tekinthető, nem pedig halálosnak. Akinek a halálfélelme „rendben van”, azaz akkor foglalkozik az elmúlással, ha annak oka és indoka van, de egyébként nem gondol rá, annak általában átmenetiek, és uralhatók a félelmei. Ám akire egyébként is jellemző volt a halállal kapcsolatos szorongás, kezelése folyamán indokolt, hogy pszichológiai segítséget kapjon.

A daganatos betegek szorongásait – különösen, ha a nemiségüket érintő rákról van szó – az is fokozza, miként fogadja majd el őket a párjuk – például – egy mell-levétel után. Ha valakinek nem a külseje jelenti önértékelésének legfőbb alapját, akkor könnyebben tud alkalmazkodni az időlegesen, vagy véglegesen bekövetkező változásokhoz. "Kórházi tapasztalataim szerint, ha a páciens betegség előtti önértékelése rendben volt és kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, akkor jól alkalmazkodik az új helyzethet, és képes mindent megtenni rehabilitálódása érdekében is. Amennyiben túlérzékeny, negatív önértékelésű a páciens, akinek emberi kapcsolatai sérülékenyek, a betegség és a kezelés következtében kialakult helyzet erősen próbára teheti, s ez önerőből alig megoldható” – sorolja a szakember. 

Ha rákos lesz valaki a környezetünkben, a legfontosabb, engedjük, hogy kimondja érzéseit, és elég, ha mellette állunk. A betegség lehetőséget ad arra, hogy a családban felszabaduljanak a pozitív érzelmek, és a belső értékek kedvező irányba változzanak. Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy a sokáig szőnyeg alá söpört konfliktusok, hazugságok a terhelés hatására szinte felrobbantják a kapcsolatokat: kialakul a társas magány halk, vagy agresszív uralma. Ilyen esetben feltétlenül érdemes az egész családot bevonni a terápiába, hiszen nemcsak az érinett testi-lelki állapotát rontják ezek a viszonyok, a családtagok viszonylagos lelki egyensúlya is felborulhat.