Népirtás a kemoterápiával.A behajtott adónkat a betegek kivégzésére használják, nem pedig a gyógyításukra.

Miért nem minősül vegyi fegyvernek a kemoterápia? Ha még mindig nem hiszed, hogy horror a magyar egészségügy.

Szeptember 26. Ma pontosan 3 éve, hogy Ferkót elveszítettük – ahogyan pici korában mindig mondta,elment a csillagokon csücsülni, oda, ahonnan leszületett…Nem mindennapi küzdelem volt a miénk, mint ahogyan Ő sem mindennapi ember volt.

Szellemben, lélekben, jellemben, szavakban, tettekben csodálatosan tiszta, érző szívű és elképesztően erős. Még a kemoterápiák alatt is napi 6-7 km-t futott, gyalogolt, biztatta, segítette betegtársait, s egyetlen panasz, zokszó nélkül csinálta végig azt, amibe sok ember már a felénél lelkileg, fizikailag belerokkan. 18 éves volt…

Családunk, Barátaink, Ismerőseink jól tudják történetünket. Most nem csak az emlékezés, az Iránta érzett örök szeretetem, tiszteletem késztetett írásra. Szeretném, ha minél több ember ismerné meg esetünket – ami szerintem sajnos nem egyedi -, hogy másoknak lehetősége legyen mindazt elkerülni, amin mi keresztülmentünk. Szeretném, ha soha többé senki nem járna úgy ebben az országban, mint mi! Nem veszítene el családtagot azért, mert bízik az egészségügyben, elhiszi az orvosok ijesztgetéseit, vagy megrettenve fenyegetéseiktől hirtelen még a maga által ismert és bevált gyógymódokat is elfelejtse, vagy mert tanácstalan a váratlan, súlyos helyzetben. Sokan azt gondolják, velük ez sohasem fordulhat elő. Természetes, hogy mi sem készültünk erre; a legrosszabbra. Pedig az igazság az, hogy jelenleg Magyarországon mindannyian az egészségügy sokszor pénzéhes, sokszor dilettáns, embertelenül kegyetlen csapdájában vagyunk, s ez sajnos nem arról szól, hogy túléljük a túlélhetőt, sőt!

Nem törekszem a teljességre, de a legfontosabb dolgokat szeretném, ha minél többen olvasnák. Nagyon sok történet, cikk, riport olvasható, hallható mostanában a kórházak működéséről, s arról, hogy vannak terápiák, melyekbe gyakorlatilag a betegek 95 %-a belehal, de mivel a kezelések komoly profitot jelentenek a kórházaknak, ezért kontroll nélkül mindent lehet. Legtöbben hiszik is, nem is. Sajnos a mi történetünk – bármilyen horrorisztikusnak is fog tűnni – az első szótól az utolsóig igaz. 4,5 hónapon keresztül voltunk a főváros egyik kórházának haematológiáján, s mivel minden egyes napomat, éjszakámat Fiam közelében töltöttem, így lehetőségem volt megismerni és saját bőrünkön is megtapasztalni a magyar egészségügy legmocskosabb dolgait. Talán a legfontosabbakkal kezdem, s aki nem szeretne szembesülni a magyar egészségügyben uralkodó, sokszor embertelen állapotokkal, az ne menjen tovább a következő bekezdés végénél, mert ami utána következik, úgy gondolom, annak még az elolvasása is embert próbáló. Bármilyen jellegű egészségügyi probléma esetén nagyon fontosnak tartom azt, hogy az ember ne egyetlen helyen készíttessen diagnózist, s ne egy kórház kezelési tervét kérje ki – bár az orvosok szerint ez szükségtelen.

Számunkra megoldást jelentett volna az, ha külföldi specialistával időben, a kemoterápiás kezelések megkezdése előtt tudunk egyeztetni. Azóta megtudtam, hogy a külföldi egészségügyi szervezetekkel Magyarországon is köthető egészségbiztosítások, amennyiben baj van, lehetőséget adnak arra is, hogy nemzetközileg elismert, szakterületük legjobb orvosai állítsanak fel diagnózist és kezelési tervet az itthoni vizsgálati eredmények alapján néhány napon belül, illetve olyan helyen kezeljék a világ bármely pontján az embert, ahol valóban gyógyítanak, s a túlélés, a mielőbbi gyógyulás a cél. Ezek a szolgáltatások nem megfizethetetlenek, érdemes utánajárni.

Azt is fontos tudni, hogy az orvosnak első körben – a diagnózis felállítása után – nem muszáj igent mondanod a kezelési javaslatra. Ők ugyan úgy állítják be, hogy ha nem döntesz azonnal, meghalsz, de legtöbb esetben ez nem így van. Amennyiben időt kérsz, tájékozódni tudsz alternatív gyógymódok iránt, esetleg tudsz beszélni olyan, már gyógyult emberekkel, akik olyan betegségben szenvedtek, mint Te. Fiam elvesztése óta találkoztunk olyan esettel, amikor egy szintén leukémiás hölgy visszautasított mindenféle kórházi kezelést, s bár többször visszaesett, de végül meggyógyult.

Érdemes az embernek beleásnia magát a Germán Új Medicina tanaiba is, mert bár sokan támadják őket – főként a nyugati orvoslás hívei, s a gyógyszergyárak -, számtalan példájuk van a legsúlyosabb betegségekből való felépülésre kemoterápia nélkül. Viszont ők is csak addig tudnak segíteni, míg kémiai beavatkozás nem történik, mert az alaposan felborítja az emberi szervezet öngyógyító mechanizmusát, s ez véleményük szerint is rontja a gyógyulás esélyeit. Mindenfajta betegség esetén érdemes feltárni a lelki okokat is, mert azok rendezése már fél gyógyulás! Hazánkban az orvosok manipulációs eszközei közé tartozik az ijesztgetés, pánikkeltés, elrettentés, tudatunk negatív programozása, pontosan azért, hogy növeljék az emberben a betegségtudatot, bizonytalanságot, félelmet, s hogy elhiggyük azt, valóban rájuk kell hallgatnunk, ők az egyetlen esély. Nagyon nehéz ezt kezelni, ezért érdemes bármilyen terápia megkezdése előtt néhány nap gondolkodási időt kérni, ha fizikai állapotunk ezt lehetővé teszi, s tájékozódni, tájékozódni, tájékozódni…

Ugyanis nem a rák öli meg az embert. A rák diagnosztizálása nem a biztos halált jelenti. Amikor mégis elkerülhetetlennek látjuk a kórházba való befekvést, azonnal érdemes felkeresni a betegjogi képviselőt. Lehetőség szerint ezt ne orvoson, nővéren keresztül tegyük meg, mert ezt sehol nem veszik jó néven, sőt, amint tudomást szereznek erről a szándékunkról, előfordulhat, hogy hátráltatnak benne. A képviselő minden lehetőségünket, jogunkat köteles ugyanis elmondani, s amennyiben bármiféle problémánk merülne fel – akár etikai, akár ellátásbeli -, hozzá fordulhatunk.

Az orvosválasztást sem szabad a vak szerencsére bízni. Ebben az országban is vannak specialisták, kiemelkedő hozzáállással, s tapasztalattal bíró emberek, s ha nagy a baj, fontos, hogy amennyiben esetleg biztos tudású szakember nem tudja vállalni esetünket, akkor is keressük meg a módját annak, hogy kezelésünk magas szintű szakmai kontroll alatt történjen. Vannak még lelkiismeretes, becsületes, gyógyítani akaró orvosok is a magyar egészségügyben, csak meg kell találni őket – lehetőleg még időben. Az immunerősítést, lúgosítást az orvosok sohasem kezelik, említik kiemelten fontos teendőként, pedig már közismert, s kutatásokkal alátámasztott tény, hogy lúgos közegben a rákos sejtek nem tudnak szaporodni.

Sőt, az orvosok általában minden hatékony, alternatív gyógymódnak ellene vannak, mert az orvosi egyetemen vélhetően sok logikus dolgot nem tanítanak, például azt sem, hogy minden gyógyulás alapja a megerősített immunrendszer, ami savas szervezet esetében kizárt. Tehát minden megbetegedésben segíteni tudjuk szervezetünket a bélrendszer salaktalanításával – amire azért van szükség, hogy az immunerősítő, lúgosító hatóanyagok fel tudjanak szívódni az emésztőrendszerből, mert salaktalanítás nélkül hiába is próbálkozunk bármivel -, ésszerű mértékű méregtelenítéssel, lúgosító étrenddel és immun-erősítéssel. Az orvosok, amint meglátnak egy nem általuk felírt szert, ami nem a gyógyszeripart támogatja, hol gúnyolódnak a beteggel, hol dührohamot kapnak, s előfordul az is, hogy tudatlannak minősítik az embert, mert ők tévedhetetlenek, s véleményük szerint erre semmi szükség nincsen.

Az igazság viszont az, hogy bármiféle rákos megbetegedésben is a legelemibb szükséglete a szervezetnek az immun-erősítés! Nem szeretnék sokkolni senkit azzal, ami most következik. Sajnos ez a mi történetünk, de úgy gondolom, bőven van belőle mit tanulni: Hetekig tartó torokfájás után, erős fejfájással kerültünk be a kórházba, ahol Ferkónál leukémiát diagnosztizáltak. Azonnal a felnőtt osztályon helyezték Őt el, bár akkor még nem töltötte be a 18. évét. Nem ez volt akkoriban a legnagyobb gondunk, nem tudtuk, mivel jár mindez. Haldokló, iszonyatos állapotban lévő, főként öreg emberek közé került. Meglett felnőtt ember számára is pokoli trauma mindez. Éjszakánként minden diszkréció nélkül, hangos csörömpöléssel tologatták ki az elhunytakat – főként, ha már túl sok beteg volt az osztályon, s a nővérek úgy gondolták, egy gyors injekcióval megoldják a problémát -. Néhány nap után megértettem, hogy a betegek, s a hozzátartozóik miért hívják “halálgyárosnak” az osztályvezető főorvost – akit sajnos azóta sem tudtak nyugdíjba küldeni, mert a törvény lehetőséget ad arra, hogy amennyiben megkezdett tanulmányait folytatja felsőfokú oktatási intézményben, annak időtartama alatt nem nyugdíjazható. Természetes, hogy tanult, s maradt a ,,halálgyár” élén, mindenféle lelkiismereti probléma nélkül. Rengeteg beteg került be az osztályra, de egy-két kivételtől eltekintve onnan valóban nem jött ki ember élve. Voltak nővérek, akik lelkiismeretesen asszisztáltak, mert igyekeztek saját magukat meggyőzni arról, hogy jót cselekszenek – pedig a kórházi osztály elhalálozási statisztikái teljesen egyértelműek voltak.

Más nővérek, kihasználva a betegek elesettségét, gyengeségét, napi feszültségüket töltötték ki a betegeken. Megint mások – alkalmazkodva a rendszerhez lélekben is – robotokként cselekedtek, s egy ütős morfium injekcióval intézték el a leggyengébbeket, ha már kevés volt a hely az osztályon, s cselekedetüket a beteg érdekében tett jótettként tüntették fel – bár sem a család, sem a beteg nem hatalmazta fel őket arra, hogy öljenek. (Később értettem meg, miért ellenezték annyira, hogy bármikor is ott ,,lábatlankodjak” az osztályon. Többször megpróbáltak kidobni, aminek okát akkor még nem értettem. Történetesen egy morfium injekciós ügy megvitatását is elbújva hallottam meg, akaratomon kívül, s ez még inkább arra késztetett, hogy ne mozduljak el Fiam mellől.)

Miután megkaptuk a diagnózist, kijelölték a kezelőorvosunkat, aki közölte, hogy Ferkónak azonnal elkezdik a kezelését, mert ha nem egyezünk bele, pár napon belül meghal. Természetesen ez nem volt igaz, de bármely szülő pánikba esik ilyenkor, s azonnal beleegyezik a kezelésekbe. Utólag – amikor Ferkó már utolsó napjaiban járt -, orvosunk könnyek között elmondta, hogy sajnos rossz kezelést alkalmaztak Nála, s rosszul megválasztott mértékben, s egyáltalán nem ezt kellett volna tenniük, de Ő, mint rezidens, nem vitatkozhatott a főorvos akaratával. Ugyanis kétféle terápia létezett Ferkó betegségére. Egy 70 %- túlélést biztosító, pár éve alkalmazásban lévő amerikai terápia, s egy elavult, hetvenes évekből való kezelés, mindössze 20-30 %- túlélési eséllyel, melynek a kórház számára az az előnye előbbivel szemben, hogy sokkal több kezelésből áll, tehát több hasznot is hoz – míg a beteg szervezete bírja -…sokan azt gondolják a mai napig, hogy legenda az, hogy a kórházi osztály, s az azt vezető főorvos borsos összeget kap egy-egy kemoterápiás kezelésért. Szomorú ez nagyon, de igaz! Ami még szomorúbb, hogy vannak olyan aljas emberek, akik ezt potenciális bevételi forrásként használják – s tehetik, mert Magyarországon egyetlen orvos sem vonható felelősségre azért, mert nem a hatékonyabb kemoterápiát alkalmazta, vagy mert túladagolta a szert.

Gyakorlatilag az onkológiákon, haematológiákon alkalmazott kezeléseket senki, semmilyen formában nem ellenőrzi – az elhunytakat nem boncolhatják fel, így az sem deríthető ki sohasem, milyen szervi károsodásokat okozott a kemoterápia, s ez nyilván azért van így, mert nem lenne jó, ha kiderülne, hogy a kezelés vezetett a beteg halálához -, tehát lehetősége van az orvosnak arra, hogy a nagyobb haszon reményében sokkal tovább tartó, ámde a betegségre nézve teljesen hatástalan kezelést alkalmazzon…

Nyilván nem minden kórházi osztály működik így, s nem minden orvos ilyen aljas, s van, aki valóban abban hisz, amire felesküdött, de azt az orvosok nagy része már tudja, hogy a kemoterápiával inkább ölni, mint gyógyítani lehet, olyan módon, ahogyan magyarországon használják, s ezért 80 %-uk saját családjában vagy önmagán sohasem alkalmazná! Beszéltem erről a téma egyik szakértőjével, Dr. Hermann Isvtánnal, aki nevét adja a véleményéhez, s Ő számtalan olyan esetről tud, ahol a kemoterápia – ésszerű és minimális mértékben, hozzáértéssel alkalmazva – gyógyított – de ezen esetek nem hazánkban fordultak elő.

A gyakorlat az, hogy szakmai körökben, ha egy barát, vagy családtag rákos és kezelésre szorul, azt külföldön kapja meg. Ez azért ésszerű így, mert külföldön, ha alkalmaznak is kemoterápiát, azt ésszerű mértékkel teszik. Más országokban jóval alacsonyabb számokat mutatnak a rákos betegségben elhunytak statisztikái. Ennek az az oka, amit mostanában nagyon sokat hallunk, olvasunk: rákban csak nagyon ritkán lehet meghalni. Külföldön kigyógyul belőle az ember, míg magyarországon belehal a kemoterápia mérgező mellékhatásaiba, de nyilván ilyen statisztika nem készül…Tehát nem a rákos megbetegedések száma magasabb itthon, mert az a velünk azonos kultúrájú országokban is így van. A gyógyítás gyakorlata egészen más. Ausztriában, Németországban például nem egy magánklinikán, kórházban már többféle kezelésből választhat a beteg: vagy a hagyományos kemoterápiát, vagy az alternatív gyógymódokat, vagy a kettőt kombinálva. Miután Ferkót elveszítettük, kezelőorvosa összeomlott, s otthagyta a kórházat. Svédországban akart új életet kezdeni és semmiképpen nem itt, a mocskos magyar egészségügyben. Rezidensként meg kellett tapasztalnia azt, hogy ha marad – Őt szánták idővel az osztály élére, valóban elismerést érdemlő tudása miatt, s Őt éppen a mi esetünk döbbentette rá arra, hogy itt bizony nem gyógyítania kell -, Neki kell továbbvinnie a rossz gyakorlatot, ami arról szól, hogy embereket, szükségtelen és a gyógyulásuk szempontjából teljesen hatástalan, sőt, inkább gyilkos mérgekkel kell megölnie azért, hogy fenntartsa a kórházi osztály anyagi egyensúlyát…és mindezt teljesen törvényesen. Sajnos tanúja voltam olyan esetnek is, amikor egy haldokló fiúval, akiről már családja is tudta, néhány hete lehet csak hátra, torka szakadtából üvöltözött a főorvos, hogy amennyiben nem vállalja a következő kemoterápiát, takarodjon haza meghalni, mert ez itt nem az elfekvő, meghalni menjen haza…

Jogos lenne a kérdés, hogy egy kemoterápiás szerekkel megmérgezett, haldokló embernek miért is kell még olyan kezelést kapnia, amiről mindenki tudja, hogy nincs már jelentősége, s nem is fogja kibírni? Elborzasztó, de szintén ezen az osztályon történt meg, hogy egy szerencsétlen fiú eltévedt, s a fertőző osztály helyett, ahová beutalták, a haematológiára ment. Ott voltam Mellette, amikor meghalt…Soha, egyetlen rákos sejtet sem találtak a szervezetében, kimutatható fertőzése, immunbetegsége nem volt – egyszerűen nem jöttek rá, mi okozza a problémáját, ami családja szerint is elenyésző volt ahhoz képest, amit tettek Vele -, s halálba kemózták, s még utolsó pillanataiban is több gyógyszeres tasakot próbáltak bekötni az akkor már teljesen tönkretett vénáiba.

Ferkó 2 hónap alatt 3 kemoterápiás kezelést kapott. Elképesztően erős, nagyon jó fizikumú ember volt, de mint utólag kiderült, már az első kezelésnél kicsit ,,elszámolták” magukat az orvosok, s jóval több szert kapott, mint szabad lett volna, így legyengült teljesen a szervezete, s közel 30 kilót fogyott.

Az immunerősítőket és homeopátiás szereket csak titokban vehette be, mert a főorvos számtalanszor őrjöngve közölte, hogy amennyiben meglát még ilyesmit, ki fogja dobni. A kezelési protokoll szerint Ferkónak egyágyas szobában kellett volna feküdnie, mert olyan mértékben legyengítették a szervezetét, hogy immunrendszere egyáltalán nem működött, s a legkisebb fertőzés, vírus is végzetes lett volna. Ehhez képest a főorvos egy privát, másik osztályról áthozott, haldokló betege foglalta el az egyágyas szobát, s hetekig esélyt sem kaptunk arra, hogy a kórház eleget tegyen a törvény által előírt kötelezettségének, ami pedig megillet minden egészségügyi járulékot fizető embert. Hetek múlva, amikor a ,,privát beteg” már nem foglalta el az egyágyas szobát, végre átkerülhettünk oda. Addigra sajnos Ferkó állapota rosszabbodott, a teljes emésztőrendszerét szétmarta a kemoterápiás szer, sem enni, sem inni nem tudott. Innentől fogva az orvosok, a nővérek egyszerűen elfelejtettek hozzánk bejönni. Még vizitkor sem nyitottak be a szobába, s a kutyát nem érdekelte, mi van velünk. Nyilván elkönyvelték magukban, hogy hamarosan vége.

Közben a főorvos folyamatosan szükségtelen terápiák és vizsgálatok javaslataival állt elő (vese dialízis, bőrszövet minta vétel, stb.), egyértelmű, hogy a nagyobb haszon reményében, de ezek jelentős részét a kezelőorvos ellenszegülésének hatására megúsztuk. Ferkó viszont ezen az állapoton, időszakon is átküzdötte Magát, s talpra állt, viszont a vizsgálati eredmények azt igazolták, hogy a mérgek teljesen kipusztították a csontvelőt, ami nem épült újra. Ekkor elkezdtek egy csontvelő képző injekció kúrát, aminek hatására Ferkó állapota egyre csak rosszabbodott.

A kezelő orvosunk elmondta, hogy mindez szintén az első, túladagolt kemoterápiás kezelés eredménye, s nincs mit tenni. Egy idő után sajnos be kellett látnom, hogy ezután már szélmalomharccá változott Ferkó életben maradásáért vívott küzdelmünk, mert bármit tettünk, a szervezetében, agyában, s minden sejtjében ,,dolgozó”, maró kemoterápiás szerrel innentől fogva már semmiféle csodaszer nem tudta felvenni a küzdelmet. Saját felelősségre egyre több időt töltöttünk otthon, a kórház helyett. Egyszer mentünk még vissza, Ferkó erősödő idegrendszeri tünetei miatt (fokozódó zaj- és fényérzékenység, idegbénulások, látászavarok, stb.), és soha nem az volt a lényeg, hogy kivizsgálják, orvosolják ezek okait. Nyilván tisztában voltak azzal, hogy amit tettek, helyrehozhatatlan. Egyetlen ezzel kapcsolatos kérdésünkre sem kaptunk semmi választ, csak a főorvos szemrehányásait, miért nem vittük vissza időben Ferkót a következő kemoterápiára? Kérdésünkre, hogy akkor meg tudta volna menteni az életét? – azt felelte, hogy nem, arra már esély sincs, bármikor is kapta volna a kemoterápiás kezelést, de azért még kapnia kellett volna…

Amikor közöltük a főorvossal, hogy nem vállalunk több kezelést, s hazamegyünk Ferkóval, tajtékzott, majd aláíratott velünk egy papírt, ami röviden arról szólt, hogy mivel nem vállaljuk az általa előírt kezelést, ezért innentől kezdve sem vérkészítményekre, sem újraélesztésre, sem életmentő beavatkozásra nem vagyunk jogosultak egyetlen kórházban sem! S így is lett. Az első kezelés alkalmával túladagolt kemoterápiás szer szétmarta Ferkó minden szervét, látását, emésztőrendszerét, legutoljára a szívét, az érrendszerét, s végül, 2010. szeptember 26-én agyvérzést kapott, s mivel semmilyen kezelésre nem voltunk jogosultak, ezért a kórház intenzív osztályán elvérzett, anélkül, hogy bármit is tettek volna Érte.

Senkit nem akarok elborzasztani, s félelmet kelteni. Csupán nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogyan működik a XXI. században a magyar egészségügy, s jó erre időben felkészülni, ahogyan csak lehet. Nagyon sokan kérdezték már tőlem, hogy a fenébe nem öltem ezek után? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Azt gondolom, ez nem lenne méltó Ferkó emlékéhez. Én hiszek a karmában, a karma törvényében. Mindig minden okkal, tanító célzattal, értelemmel történik.

A mi feladatunk az, hogy a történtek értelmét, célját megfejtsük, bármennyire is fáj. Tanuljunk és fejlődjünk. Azok, akik elmentek, így akarták. Megmutattak valamit, amivel nekünk élnünk kell. Nem tékozolhatjuk el az Ő vállalásukat, hanem jól értelmezve saját magunk és embertársaink javára kell fordítanunk mindezt. Ennyivel feltétlenül tartozunk Nekik. A karma másik, igen fontos törvénye pedig az, hogy mindig minden, amit adsz, visszajut hozzád, ha akarod, ha nem! Emiatt én nagyon sok embernek nem lennék már a helyében. S a legfontosabb dolog, amiért nem a bosszú, a gyűlölet vezérel: emberi tisztaság, szív és szeretet tekintetében pontosan oda akarok jutni, ahová Ferkó!

Ajánlom figyelmébe a beteg embereknek az alábbi filmeket:

Food Matters

Andreas Kalcker – Betiltott Egészség

Forrás:(mkh.valosag.net)