Én úgy látom, hogy a daganat a legnagyobb TANÍTÓNK. Arra figyelmeztet, hogy letértünk az útról, valamit nem jól csinálunk, és sürgősen változtatnunk kell ahhoz, hogy a jó irányba menjünk tovább. Egy előadáson hallottam egy példát, ami az Életútról szólt, és ezt átkonvertáltam a betegségek kialakulásának a területére.

Tehát ezt úgy tudnám a legjobban illusztrálni, hogy amikor megszületünk, beülünk egy csónakba az Élet folyóján. Először még nem tudunk evezni, nézzük, hogy hogyan csinálják mások, így megtanulunk evezni. Evezünk sokan együtt, egy irányban. Öntudatlanul áramlunk a többiekkel, közben nem nagyon gondolkodunk, sőt, ha jön egy komolyabb sodrás, vagy egy útelágazás, inkább elkerüljük, nehogy olyan dolgot kelljen tenni, amit nem szeretnénk, mert félünk az ismeretlentől. Dehogy kanyarodunk le egy elágazásnál, amikor azt se tudjuk, mi lehet ott, és ráadásul csak 1-2 ember ment arra. Ki tudja túlélik-e?

Sokáig képesek vagyunk ebben az öntudatlan állapotban élni, de ha nem kezdjük el a SAJÁT életünket élni, jönnek a figyelmeztető jelek. Pillanatnyilag akár meg is fogalmazódik bennünk, hogy nem jó ez így, lehetne másképp is, de gyorsan elhessegetjük még a gondolatát is. Igenám, de egyszercsak óriási robajt hallunk, és tudjuk, hogy nagy baj van, jön a vízesés. (betegség)

2 dolgot tesznek az emberek. Vagy őrülten evezni kezdenek, és keresnek egy elágazást, amivel megmenekülhetnek, vagy lezuhannak, és beletörődnek, hogy ők nem tehetnek semmit ellene. A rákba "illik" belehalni, mások is ezt teszik, az orvos is megmondta, hogy ez nem gyógyítható, meg lám-lám, aki erőlködött, próbálkozott, annak se sikerült... Inkább a negatív tapasztalatokat hiszik el, azokat is látják, ahelyett, hogy észbe kapnának.

A másik csoport, aki eszeveszetten evezett és letért időben, az megmenekülhet, ha elkezdi felismerni azt, hogy a rák megmentette az életét. Időben figyelmeztette arra, hogy szakítson az eddigi gondolkodásán, ne öntudatlanul evezzen, hanem vegye a kezébe a saját sorsát, és kezdjen végre tenni ÖNMAGÁÉRT.

Miért a jó emberek lesznek rákosok szerintem?

Ahogy egyre több időt töltök daganatos betegekkel, látom, hogy ezek az emberek nem a saját álmaikért élnek, hanem valaki másnak az álmát segítenek megvalósítani. Feláldozzák önmagukat, belefáradnak az örökös ellenkezésbe, mert nekik úgysem lehet soha igazuk, ők hogyan is jöhetnének ahhoz, hogy elérjék, amit szeretnének, amikor ott az idős szülő, akit ápolni kell, a gyerek, akire figyelni kell, akit fel kell nevelni..., ÉS HOL VAN Ő?

Azok, akik lemondanak önmagukról, egyre jobban befelé fordulnak, hiszen talán időnként örömüket is lelik az életükben, de állandóan ott a hang a fejükben, hogy "már egyszer ideje lenne önmagaddal is foglalkozz!!!" Ha valaki beteg lesz, talán elérheti azt is, hogy végre körülötte forogjon a világ, végre ő is fontosnak érezhesse magát, végre érezhesse, hogy szeretik... Sokan emiatt képesek beleragadni is a betegségükbe, mert ez - akármilyen furcsán is hangzik - előnyös a számukra.

Mi a megoldás?

Talán az, hogy visszatekintünk, hogy hol térhettünk le, mikor adtuk ki az életünk irányítását másnak, mikor engedtük, hogy másnak az életéért feláldozzuk a sajátunkat? Mikor nem voltunk elég erősek, hogy kiálljunk az álmainkért? Ha ez megvan, akkor érdemes azt a sok negatív érzelmet, ami feljön, elengedni, és hálásnak lenni azért, hogy megtaláltunk valamit, amerre elindulhatunk. NEM A MÁSIK A HIBÁS, hogy letértünk az útról, még akkor sem, ha úgy tűnik, hanem MI, hogy hagytuk. Senki nem döntött helyettünk, mi tettük, mi akartunk megfelelni. Hogy miért, ez megint más kérdés. Pl. nem akartuk elveszíteni a szeretetét, megbecsülését, figyelmét, vagy csak attól féltünk, ha nem tesszük, azzal anyagilag is nehezebbé válna az életünk.

A megoldás ennél sokkal, de sokkal hosszabb, ahogy az okok is, amik kiválthatják magát a betegséget. De egy biztos, azon az úton van dolgunk, hogy változzunk, ami elsőként beugrik. És ne a másikat akarjuk megváltoztatni, hanem a mi változásaink által fog változni másoknak a hozzánk kapcsolódó viszonya.

Lehet, hogy lesznek emberek, akik elpártolnak tőlünk, mert már nem azok vagyunk, akiknek megismert, de el kell őket engedni, mert az új énhez új kapcsolatok is társulni fognak, akikkel valószínűleg sokkal elégedettebbek leszünk. 

Sokat hallom, hogy a betegség kialakulásának a gyökerét kell megtalálni. Azt is mondják, hogy fel kell oldani a blokkot, ami miatt kialakult a betegség. Mások akár addig is elmennek, hogy előző életbeli "hozomány" a betegség, amit szintén oldani kell. Ezekkel mind egyetértek, lehetséges. Viszont amikor előttünk van egy beteg, akinek van egy olyan trauma az életében, ami sokként hatott rá, kialakítva a Hammeri gócot, - ami egyébként radiológusok szerint valóban látható az agyban - nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a betegnek a múltját kellene feltárni, és úgymond "végigéltetni" vele, amik történtek. Itt egy kicsit másképp látom. Amikor a betegnél keresik azokat a mintákat, eseményeket, amik kiválthatták a múltban a betegségeket, sokszor olyan sok trauma feljön a tudatalattiból, hogy ha több száz évig élne sem tudná ezeket feloldani.

Mi van akkor, - (és ez foglalkoztat mostanában), ha nem szükséges ezeket egyenként oldani, hanem a MOST-tal foglalkozva egyszerűen le kell zárni a múltat, és innentől élni egy teljesen más életet. Persze ez alatt nem azt értem, hogy temessük be, amik történtek, hiszen labilis alapra nem lehet erős várat építeni, hanem ha azt a metodikát folytatnák az alternatív gyógyítók, hogy "elengedés-megbocsájtás", és "új élet", nem lenne-e hatékonyabb? Talán amiatt is változtattam az eddigi gondolkodásomon, mert a jelenünk határozza meg a jövőnket, a múltunk pedig a jelenünket. Szerintem már nem szükséges a múltat újraélni..., hanem előre kellene tekinteni, és szeretettel a szívünkben egy teljesen más emberré válni, persze a megfelelő életmódváltással egyidejűleg.

Érdekelne, hogy kinek mi erről a véleménye?